Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A földművelés eszközei - a néprajzkutató szemével

2011.10.14

A Kalocsai Néplap 2011. október 14-i számának 5. oldalán megjelent tudósításom egy néprajzi előadásról.

A cikk elolvasható a Néplap weboldalán is, ide kattintva.

 

A földművelés eszközei

a néprajzkutató szemével

Kalocsán, a Viski Károly múzeumban október 5-én került sor a „Bács-Kiskun megye népművészete” című előadássorozat 4. részére: Kothencz Kelemen néprajzkutató, muzeológus (Türr István Múzeum, Baja) tartott előadást „A földművelés eszközei Bács-Kiskun megyében” címmel.

foldmuveles_muzeum_258Akiben a cím alapján felmerül a kérdés, hogy ugyan mi köze a földművelésnek a népművészethez, azt megnyugtathatom, hogy igenis van köze. Az előadás során ugyanis többek között megtudhattuk azt, hogy a népművészetnek a kutatók körében kétféle értelmezése van: az egyik egy tágabb értelmezés, ami idesorolja az összes népművészeti ágazatot, így a például a népzenét, néptáncot, díszítőművészetet, népviseletet. A másik pedig egy szűkebb értelmezés, ami pedig a tárgyak művészi megfogalmazását, megformálását jelenti. A közvélemény és a néprajzi kutatás is hajlamos a népművészet körébe sorolni azokat a tárgyakat, amelyek valamilyen esztétikai funkciót képviselnek, tehát a szebb tárgyakat – ezek általában népszokások díszített tárgyai, amelyek valamilyen módon kikerültek a mindennapi használatból és egyfajta reprezentációs szerepet töltöttek/töltenek be. Azonban nem szabad kihagyni a mindennapi egyszerű eszközöket sem – egyrészt, mivel ezeknek a megformálásánál is érvényesültek bizonyos esztétikai jegyek, tehát a parasztember fontosnak tartotta, hogy az szép legyen: például a kapanyélnek jó állása legyen, vagy a kaszát jól tudja tartani, és minél eredményesebben tudjon vele dolgozni. Másrészt pedig nem biztos, hogy az a tárgy, ami a kutató számára nem szép, az nem tartozik ebbe a témakörbe. A parasztgazdaságok munkaeszközeinek a számbavétele során a népművészet szűkebb értelmezését kell előtérbe helyeznünk, és az esztétikai jegyek mellett nagy hangsúlyt kell fektetni a praktikusságra, mindarra, amire a tárgyat használó parasztember is ügyelt, és a tárgy vásárlása során gondot fordított. A mindennapos (mező-)gazdasági eszközöket elsősorban a kovácsmester készítette, sőt ő is javította. Az előadó a kutatása során – többek között – sokat támaszkodott néhány kovács-hitelkönyvre, amit a szakirodalom felíró-könyvnek, kontós könyvnek is nevez. Ezek a hitelkönyvek – amelyek az előadás során egészen az 1810-es évekig röpítettek vissza minket az időben – egy sükösdi kovácsmesteré voltak, aki ezekbe írta fel, hogy kinek milyen munkát végzett az év folyamán. Gabonabetakarítás után – ősszel – pedig, amikor az emberek megkapták a járandóságukat, akkor elmentek a kovácshoz, és rendezték a tartozásukat: vagy pénzben, vagy pedig természetben ledolgozták neki: például a szőlőjében egy napot metszettek, vagy kapáltak.

A felírókönyvek nem tartalmaznak arra vonatkozó adatot, hogy a kovácsmester(ek) felárat számított(ak) volna egy-egy eszköz díszítéséért – pedig nagy valószínűséggel díszítetté(k) azokat. Az előadó vetített előadásában erre fényképes példákat is felhozott, ahogy bemutatta az alábbi csoportokat: a talaj-előkészítés munkaeszközeit – eke, hegyhúzó, fogashenger, borona – ugyanis még az ekevasakon, ekepapucsokon is megfigyelhető valamiféle díszítés. A kaszálás eszközeit, például a sarlót, amelyet az ekevashoz hasonlóan poncolókkal díszítettek: hidegvágókkal ütötték bele a még meleg vasba a köríves, vagy félkör, esetleg csillag alakú – netalán cikk-cakk vonalas vagy kombinált félköríves és a farkasfogas mintát, vagy a kaszát, a kaszakalapácsot, amelyen általában a tulajdonos monogramja van, a kaszaüllőt – ez is díszes volt, ezen is megfigyelhető a monogram, de előfordul a farkasfogas, ék alakú díszítés is. A kaszakő-tartót – más néven tokmányt – amelyet minden kaszás az oldalán, általában az övén hordott. A tokmány legtöbbször marhaszarvból készült, és még a legegyszerűbbeken is feltűnik valami díszítés: hegyes, éles késsel karcoltak bele valami motívumot: gyakori a magyar címer és a virág (pld. tulipán) motívum. Egyes néprajzkutatói feltételezések szerint a virág a marokszedő lányt szimbolizálja, a címer pedig a király kenyerére fogott – katonának elvitt – aratót jelképezi. A kaszálás eszközeihez tartozik még a fa marokszedő kampó, monogram-díszítéssel.

A szénagyűjtés eszközeit – fából faragott gereblye, villa –, ezeken ritkán találunk díszítést: leginkább csak „U” alakú bemetszést, mint a már említett kaszanyélen.

Szárvágó, szénanyeső eszközöket, és végül a szőlőművelő eszközök: pld. irtókapa, csákánykapa. Itt általában arra a részre tették a díszítést, ami használat során is jól látható volt. Az előadó megemlítette még a szőlőfúrót, szőlőültető fúrót (például monogrammal és hat pontbeütéssel stilizált szőlőfürt-díszítéssel), a nagykapát, nyitókapát, horolót, a vesszőszedő kést, a baltás szőlőmetsző kést (ez utóbbin monogram, farkasfogas minta), balta nélküli metszőkést (szép beütött – vagyis poncolt – díszítéssel végig a szélén), illetve a későbbiekben megjelenő metszőollót.

Összefoglalva elmondható, hogy az egykori paraszti gazdaságok kovácsoltvas szerszámain megjelenő díszítőmotívumok sok hasonlóságot mutatnak. A tárgyak díszítése a rendeltetéshez igazodik, az anyagmegmunkálhatóságból, mesterségbeli tudásból, egyéni kézügyesség sajátosságaiból fakad.

Aki lemaradt az előadásról (és az azt kísérő vetítésről), az ne szomorkodjon: a múzeumban megtekinthet párat a fent említett eszközökből. Aki pedig a fentiek alapján kedvet kapott a „Bács-Kiskun megye népművészete” előadássorozathoz, még bekapcsolódhat annak következő – ötödik – részébe: november 9-én, 18 órakor lesz a Viski Károly múzeumban (Szent István király út 25.) Szakáll Aurél „Sírjelek Bács-Kiskun megyében” című előadása.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.