Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az anyanyelv az (én) életemben

2009.02.08

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium és az Anyanyelvápolók Szövetségének közös pályázatára "Az anyanyelv az (én) életemben" címmel, 2009. február 8.-a táján beküldött pályaművem:

 

Dávid Attila:

Az anyanyelv az (én) életemben

 

Dávid Attila vagyok, Kalocsán élek. Az én életemben az anyanyelvvel kapcsolatos két legmeghatározóbb dolog az olvasás és az írás. Ezt a kettőt soha sem tudnám ugyanilyen szinten valamely más nyelven művelni. (Természetesen egy harmadik dolgot, az élő beszédet sem tudnám, de erre most nem térnék ki, mert ebben anyanyelvemen sem vagyok igazán kiemelkedő.) Mivel korábban nagyon szerettem olvasni, az így megismert történetek, információk nagyban hozzásegítettek ahhoz, hogy később saját kútfőből írjak novellákat, meséket verseket és ezekkel irodalmi pályázatokon vegyek részt.

Úgy érzem - persze lehet, hogy tévesen -, hogy van bennem valami, amit az írással ki lehetne hozni. Most erre összpontosítok.

Amit eddig írtam:

1.,

Általános iskola alsó tagozatban (a szépemlékű - azóta megszűnt - szőlőhegyi általánosba jártam 4. osztállyal bezárólag) egyszer azt a házi feladatot kaptuk, hogy egy távirat-nyomtatványra írjunk valamit, mintha táviratot küldenénk valakinek. Ezt a házi feladatot én aznap délután, a napköziben készítettem el, ahol Lakatos (azt hiszem, László) tanár úr felügyelt ránk. Nos, a többi napközis osztálytársam általában olyasmit írt a blankettára, hogy:

"Kedves Nagyi! Boldog névnapot kívánunk neked!

Pistike"

Azonban én a következő szöveget szültem (nagy western-rajongó voltam akkoriban):

"Címzett: Joe Ferenc, Mexikó

Üzenet: Kilőtték a lovat alólam. Küldjél egyet!

Aláírás: Tom"

Természetesen botrány lett belőle. Lakatos tanár úr nagyon leszidott engem: egyrészt azért, mert nem a megszokott témában írtam a táviratot (pld. névnap, születésnap stb.), másrészt azért, mert szerinte a címzett nevét nem helyesen írtam, ugyanis a Ferenc nem vezetéknév. Nem akartam mondani neki, hogy az egyik osztálytársamat Ferenc Zsoltinak hívják, és az ő nevének mintájára készült a "Joe Ferenc".

Szóval, mint házi feladat, megbukott az irományom. Viszont az emlékezet megőrizte: Lakatos tanár úr, ha meglát engem, még ma is gyakran "Joe Ferenc!" felkiáltással üdvözöl. Kb. fél évvel ezelőtt a kalocsai Markó cukrászdában futottam össze vele. Találkozásunk örömére vidáman elmesélte a fenti sztorit Markó Mátyásnak, a cukrászda tulajdonosának, és hozzátette: Ez ám a fantázia! (Bezzeg amikor megírtam az említett "táviratot", akkor nem volt vidám, és nem mondta ezt . . .)

Talán elmondhatjuk, hogy e táviratszövegem rövid távon bukás, hosszú távon siker lett . . .

Ugyancsak az általános iskolában, de már a felső tagozatban imádtam fogalmazásokat írni. Akkori irodalomtanárom (Asztalosné Kuczy Ágnes, kalocsai Belvárosi Iskola) rendszeresen felolvastatta velem a házi feladatként írt fogalmazásaimat. Amikor írtam őket, mintha a föld felett lebegtem volna . . . (Amikor felolvastam őket, szintén.)

Sajnos azokat a fogalmazásfüzeteket, amelyekbe a fenti írásaim kerültek, ált. suli után 1-2 évvel kölcsön kérte egy Andi nevű - egykor a szomszédunkban lakó -, pár évfolyammal alattam tanuló leányzó. Ez még nem lett volna baj, de a nevelőanyukája megharagudott, hogy nem saját kútfejből írja az irodalom házi feladatait, és - ha jól tudom - tűzbe dobta a füzeteimet. A sors fintora, hogy néhány hónappal később összefutottam fent említett irodalom tanárnőmmel, aki szintén el akarta kérni tőlem ezeket a füzeteket, de akkor már nem volt mit odaadnom . . .

Kár, mert most érdekes lenne újra elolvasni őket, hogy valóban olyan jó irományok voltak-e, mint amilyennek az én (megszépítő) emlékezetem látja. Még nem adtam fel a reményt, hogy legalább az irodalomdolgozataim közül meg van néhány az iskola raktárában . . . (Majd egyszer megkérdezem tőlük.)

Ja, majd' elfelejtettem: a fenti tanárnő még az ált. suli alatt beíratott egy "Kisriporter" szakkörbe, amely azonban pár hónap után megszűnt: a foglalkozásokat tartó újságírónő - ha jól emlékszem - elkerült Kalocsáról. Ez idő alatt azonban megjelent az első cikkem: "A nyomdában jártunk" címmel, a Petőfi Népében. (Arról szólt, hogy a szakkör tagjai meglátogatták a kalocsai nyomdát, és megcsodálták az ott folyó munkát.)

Sajnos valahová elkevertem az adott újságpéldányt, így már ez sincs meg. Arra viszont határozottan emlékszem ezzel kapcsolatban, hogy a szerkesztő (vagy a szakkörvezető, vagy valaki más) alaposan feljavította ezt az írásomat, így az újságban megjelenő cikkszöveg alig hasonlított arra, amit én eredetileg írtam . . .

2.,

Az általános iskola után hosszú szünet következett. Szerettem volna újra és újra átélni az "alkotás örömét", de a középiskolában írt fogalmazásaim készültekor már nem éreztem ilyet. A főiskolán is csak 2-3 alkalommal: ebből az egyik a szakdolgozatom írásakor volt. Ugyanis addigra megszerettem a reklám-témát, és kitaláltam, hogy egy interjú-füzért készítek a reklámiparban dolgozókkal (kreatív, account, grafikus, fotós stb.), és ebből készítem el a szakdolgozatomat. Végül a doga ugyan reklám témában íródott (a címe: Westel 900 - A kapcsolat), de nem interjúfüzér lett belőle, hanem félig a mobiltelefon-reklámokról, félig az Akció reklámügynökségről szóló szöveg. A főiskola után azonban újra megkerestem az érintetteket, és elkészítettem az interjúkat. De hogy hová tettem őket, azt nem tudom . . . 

3.,

A főiskola és a munka között eltelt 1-2 év, amit részben katonáskodással töltöttem (akkor még volt kötelezően letöltendő katonai szolgálat), másrészt szabadidőmben cikkeket írogattam a Kalocsai Néplapnak.

Ez a cikkírogatás úgy indult, hogy egyszer a kalocsai Művelődési Ház olvasótermébe tartottam, amikor a lépcsőfordulóban megláttam egy lányt, aki egy (padlástérbe vezető) nyitott ajtó által félig takarva festett valamit. Odamentem hozzá, hogy megnézzem, mit fest, és az ajtón túlról egy teljesen valószerűtlen kép tárult elém: egy lépcsőt láttam, amit valamilyen földöntúli lila fény világított meg. Csodálatos látvány volt.

Megkérdeztem a lányt, hogy honnan jön ez a csodálatos fény, mire azt válaszolta, hogy fent, a padlástérbe vezető lépcsőforduló után található egy kék színű üvegablak (bár maga az ablak a forduló miatt nem látszott), annak a fénye világítja meg ilyen kísértetiesen a lépcsőt.

Ennyiben maradtunk. Hazajöttem, és elfogott az a régen várt "a föld felett két centivel lebegés" érzése, és elkezdtem gépelni: leírtam ezt a találkozást a lánnyal. Aztán fogtam a papírt, és teljesen ismeretlenül besétáltam a Kalocsai Néplap szerkesztőségébe, és leadtam nekik azzal, hogy ha akarják, jelentessék meg.

Utólag jutott eszembe, hogy magamnak nem hagytam példányt a szövegből, úgyhogy pár nap után újra bementem a szerkesztőségbe, és szerettem volna elkérni az eredeti anyagot. Egy hölgy volt ott, néhány másodpercig keresgélt, majd valami olyasmit mondott, hogy sajnos nem találja az eredetit, de hát felesleges is, mert benne van az újságban. Kinyitotta az egyik frissen elkészült lapot, és megmutatta a 4. oldalt: valóban ott volt a "Lépcső lila fényben" című anyagom. Nagyon megörültem neki, és valósággal vérszemet kaptam: a következő néhány hónap azzal telt, hogy szinte vadásztam a témákat, és írtam a cikkeket és kb. 9-10 anyagból 7-8-at le is adtak az újságban, bár már egyik sem volt olyan ütős, mint a "lépcsős". A megjelent cikkek közül szerencsére a mai napig mind megvan valamilyen formában. Íme, az említett „lépcső”:

 

"Lépcső lila fényben"

(Megjelent a Kalocsai Néplap 1996. augusztus 23.-i számának 4. oldalán)

 

Sietve megyek fel a művelődési ház lépcsőin. Dolgom van, mint mindenkinek, fejemben az elintézendő ügyek kavarognak, fülemben még a földszinti vásár hangjai.

A másodikon balra fordulok, s alig veszem észre a lányt, aki - félig eltakarva egy ajtótól - ül csendben, szinte mozdulatlanul. Odavetek neki egy sziát, és robogok tovább.

Félóra múltán - dolgom végeztével - visszafelé tartok. Már nem sietek. Hat rám a második emelet csendje, nyugalma. A lány még mindig ott ül. Fest valamit, de az ajtótól nem látni, mi az.

Megállok.

- Megnézhetem? - kérdem halkan.

- Meg. - válaszol, egy pillanatra felnézve.

Közelebb lépek. A nyitott ajtó egy ódon, poros falépcsőt rejt, ami enyhe csigavonalban a padlástérbe vezet. Halvány, lila derengés világítja meg a súlyos lépcsőfokokat. Még soha nem láttam ezt a feljárót.

A készülő képre nézek. Már előtűnik a lépcső sötét vonala, s most a színek kerülnek rá.

- Te választottad ezt a témát, vagy ez egy feladat? - kérdezem. Nem hagyja abba a festést, úgy válaszol halkan:

- Nekem már nem kötelező festeni. Elvégeztem a képzőművészetit. Csak nem festőként, hanem grafikusként.

Néhány pillanatig csend. Csak bámulom a padlástérbe kanyarogva eltűnő régi feljárót. Valamit nem értek.

- Mitől ez a lila fény?

- Ott fenn a padláson van egy kék ablak. Onnan jön.

Felfelé mutat, valahová a lépcsőfordulón túlra. Nem látom az ablakot, de elhiszem neki, hogy ott van.

Újra megszólalok:

- Kiállítod Kalocsán a képeidet?

- Én nem kalocsai vagyok. De a képeim voltak már kiállítva Pesten, Bécsben . . . - és sorolja a kiállításokat. Már látom, hogy félreértett. Helyesbítek:

- Úgy értem, itt Kalocsán ki lesz-e állítva valahol? Ahol esetleg én is megnézhetem.

Hirtelen leteszi az ecsetet és a készülő festményt, és gyors léptekkel bemegy az egyik terembe. Mielőtt azt hinném, hogy megunta a kérdezősködést, már vissza is tér. Kezében egy nyomtatott meghívó. Mutatja, úgy magyaráz:

- Tudod, én egy képzőművészeti táborban vagyok itt. Kiállítjuk nálatok a táborban készült festményeket.

Olvasom a nyomtatott szöveget:

" . . . kiállítás a Városi Kiállítóteremben . . .megtekinthető 1996. augusztus 18-tól szeptember 15-ig."

Még mindig maradt egy kérdésem:

- És kinek a munkáját láthatom majd?

Elmosolyodik és a kiállítók névsorára mutat, a második oszlopban, valahol középtájt: "Horváth Kinga".

Folytatja a festést, én pedig elköszönve tőle továbbmegyek, a néhány percnyi nyugalom után, újra az utca forgatagában.

Ha elmennek erre a kiállításra, kérem álljanak meg néhány pillanatra egy kép előtt, ami egy ódon lépcsőt ábrázol lila fényben. Önök is érezni fogják azt a csendet és nyugalmat, amit én éreztem.

Ezzel az írásommal kapcsolatban nagy szerencsém volt, hogy az a különleges érzés+látvány, ami elkapott engem (csend, nyugalom, és a "földöntúli" fény) egy éppen aktuális kulturális programhoz - egy kiállításhoz - kapcsolódott. Szerintem ez sokban hozzájárult ahhoz, hogy ez az anyag megjelenjen az újságban, annak ellenére, hogy a szerkesztőségben engem korábban soha nem láttak, nem ismertek.

4.,

A katonaság után a már  korábban említett – még a főiskolán készített - reklám-témában írt szakdolgozatnak volt egy olyan haszna is, hogy segítségével el tudtam helyezkedni: ugyanis az egykori külső konzulensem (Duba Gábor, a Bon-Bon együttes, valamint még sok magyar előadó szövegírója) lett a későbbi főnököm, mivel bekönyörögtem magam a cégéhez, a Cre-Action (ma: Crea) Reklámügynökséghez. Itt érkezünk el irodalmi munkásságom újabb állomásához: ugyanis én írtam a Mária Valéria híd felújítása/újbóli átadása alkalmából kiadott telefonkártya szövegét (ebből - már mint a kártyából - hál' Istennek megmaradt nekem pár darab) . .

Az említett telefonkártya szövegének megírásakor szerintem az volt a művészet, hogy egy 20-30 oldalas brosúra szövegéből (ami a híd történetét, jellemzőit stb. mutatta be) kellett egy rövid, néhány mondatos anyagot megírni úgy, hogy minél több érdekességet tartalmazzon a hasznos információk mellett. Szerintem sikerült egy - a múltból a jelenbe tartó - ívre felpakolnom a következőket: a híd előzményei, a híd története (+ a híd technikai jellemzői + érdekességek) az újjáépítéssel bezárólag.

Íme a kártyaszöveg:

Mária Valéria híd

Esztergom - Sturovo (Párkány), Magyarország - Szlovákia

Épült: 1893-tól 1895-ig, helyreállítva 1926-ban és 2001-ben.

A Duna és a Garam találkozása mindig kedvelt átkelőhely volt: az ókorban erre haladt az Aquincumba vezető út, a XI. századtól pedig rév, hajó-, illetve repülőhíd üzemelt itt. 1895-ben készült el Esztergom és Párkány között az első állandó híd, a rácsos szerkezetű, sarló alakú tartók sorozatából álló "Mária Valéria", amely később kétszer is felrobbant: 1919-ben rejtélyes módon, 1944-ben pedig a német alakulatok visszavonulásakor. A 100 éves korára alig 42 évig üzemelő hidat 2001-ben, eredeti külső formáját megőrizve építették újjá.

A reklámügynökségi kreatív munkáim másik nagy "csúcspontja" egy rendezvény nevének kitalálása volt: azt a feladatot kaptam, hogy adjak nevet a Multireklám nevű (óriásplakát-helyeket kiadó) cég adott évi Majálisának. Azt kell tudni ezzel kapcsolatban, hogy ez a cég minden évben más-más "témához" kapcsolódóan tart(ott) ilyen rendezvényt. Volt amikor az őskor volt a téma, és ekkor egy bőrdarabra írt meghívót küldtek a vendégeknek, és ősembernek öltöztek be a szervezők, máskor indiánosra vették a figurát stb. Az adott évben a "kalózok" volt a jelige.

Erre azt találtam ki, hogy legyen az aktuális rendezvény jelképe egy olyan kalóz, akit Bill Board-nak hívnak (ehhez tudni kell, hogy az óriásplakát neve angolul: "billboard"). Szóval a név egyszerre volt a kalózokhoz és az óriásplakátokhoz kapcsolható. Amikor ezt az akkori főnököm meghallotta, a házi telefonon azonnal felhívta a feladatra szintén ráállított másik kollégát, és valami olyasmit mondott neki: "Megvan a név. Te már ne is gondolkodj rajta." Aztán tett egy kis kiegészítést a névhez, így lett a rendezvény elnevezése végül: "Bill Board szigete". Egy grafikus rajzolt egy kalózfejet: ő lett Bill Board, a kalózos majális védjegye.

A reklámügynökségi karrierem harmadik kiemelkedő pontja (szerintem) az volt, amikor megjelent a cégcsoportunknál egy új PR menedzser (Rácz Zsuzsa, aki épp akkor írta azt a könyvét, amiből később film is készült, ha jól emlékszem "Állítsátok meg Terézanyut!" címmel).

Zsuzsa végigjárta a cégcsoport cégeit, és mindenhol buzdította a munkatársakat, hogy írjanak/költsenek/fotózzanak/fessenek stb. valamint az "üzemi" lapba ("XXI.Emelet" volt a címe.) Nálunk is járt, de én akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Amikor azonban másodszorra is végigjárta a csoportot, akkor azt gondoltam magamban: hogy ha ez a lány ennyire szeretne valamit megjelentetni a céges lapban, hát nézzük meg, hátha ki tudok találni neki valamit.

Aznap este megírtam egy rakat versféleséget, és másnap elküldtem neki e-mail-en. Kicsit később felhívtam telefonon is, hogy megkérdezzem, megkapta-e a verseimet, de éppen nem ért rá megnézni őket.

Eltelt néhány nap, és egyszer csak Zsuzsa felhívott telefonon, és azt mondta, hogy elolvasta a szösszeneteimet, tetszenek neki, és mind meg is jelenik a céges újságban (amely épp ekkor állt át nyomtatott formátumból elektronikus formába, úgyhogy ez a szám már a céges intraneten jelent meg). Zsuzsa szép bevezetőt írt a művecskéim elé, amit el is mentettem fájlként, bár jobban örültem volna, ha "papíron" jelenik meg a lap.

És most következzenek ezek az említett művek, Zsuzsa ajánlásával:

Kedves Olvasó!

A Kincskereső egy egészen új kezdeményezés, amely rejtőzködő tehetségek felfedezésére vár. Szent meggyőződésem, hogy mindenkinek (Neked is!) van rejtegetnivalója, nem létezik olyan ember, akinek valamihez ne lenne tehetsége! Ugye, most beugrott, hogy régebben írtál verset, novellát, regényt, fotóztál, festettél, rajzoltál, zenét szereztél?! Ne rejtegesd tovább, elő vele, mutasd meg Magad, a Kincskereső repesve vár!

Dávid Attila 28 éves, a Cre-Action account asszisztenseként dolgozik 1998 szeptembere óta. Közgazdász - külkereskedelmi szakon végzett a szolnoki gazdasági főiskolán. Eredetileg szövegírónak jelentkezett, de amikor Duba Gábor, joggal, feltette neki a kérdést, hogy na jó, de miket írtál idáig, nem tudott letenni az asztalra egy vaskos kötetet vagy legalább egy vékony paksamétát.

- Ez az első eset, hogy leteszek valami ilyesmit az asztalra, mondja szerényen az elsőverses szerző, aki egyetlen este, együltő helyében írta az alábbi nagyon rövid (1 kivétellel) de nagyon sűrű műveit.

Természetesen az elsőverses szerzőt azonnal beárultam Duba Gábornak, hagy tudja meg, milyen kincset őrizgetett a cége fiókjában . . .

Én, mint szerkesztő, valóban mélyen megtisztelve érzem magam, hogy a XXI. Emelet adhat először teret egy eddig rejtőzködő tehetségnek.

Remélem, Attila példáján felbátorodva Nektek is eszetekbe fog jutni, hogy tényleg, hát én is írtam egyszer verseket, novellát, regényt, rajzoltam, fotóztam, festettem . . .

Bármilyen, szíveteknek kedves alkotást olyan szeretettel fogok fogadni, mint Attila műveit.

Zsuszi

 

APRÓHIRDETÉS

Álmaimat valóra váltanám.

Lehet, hogy ráfizetek.

 

ÉLET

Mindig megfogadom, hogy új életet kezdek.

Lassan cselekednem is kellene, mert elfogy a régi.

 

TÜKÖR

Egyetlen tükröm szépnek mutat.

Nem mer hazudni, amióta a többit összetörtem.

 

VERSENY UTÁN

"Miért vagy ilyen dühös?" kérdezte tőlem:

- a győztes versenyző,

- a bíró,

- és a verseny szervezője.

Nem válaszoltam neki.

 

TÉTEL

Az x és az y tengely által meghatározott érték függ:

- a beosztástól,

- és a szám nagyságától.

 

SIKER

Megfáradva abbahagytam üldözésüket.

Érdeklődve körém gyűltek.

 

SZEMLÉLET

MI:

ügyesek vagyunk,

okosak és szépek.

ŐK:

nem.

 

FÉLREÉRTÉS

Azt mondtam, szeretem a zenét.

Felvitették velem a zongorát.

 

(V)ISZONY

Nem rád haragszom.

Saját hibáimat utálom benned.

 

UNOTTAN

Kezem ujjperceit számolgatom.

Percről-percre jobban érzem magam.

 

KAPCSOLAT

Bírlak téged.

A lépcsőfordulóban azért leteszlek egy kicsit.

 

HÍMSOVINIZMUS

Az épeszű férfiak két csoportra oszthatók:

- akik még nem nősültek meg, és

- akik már elváltak.

 

SZERELEM

(Leesett a lánc.)

 

PR

Minden ügyfél h. .ye,

de a jelenlevők mindig bevételek.

 

 

VERSENY

Azt a feladatot kaptuk, hogy másnapra hozzunk létre valamilyen élő dolgot.

Ők precíz, pontos munkával viaszból formáztak egy élethű, életnagyságú emberfigurát. Madame Tussaud biztosan sápadozott volna az irigységtől, ha látja ezt a mestermunkát.

Én hazamentem, és az asztal közepére állítottam a teáskannámat. Óvatosan belefújtam, és a kannácska táncra perdült. Néhány perces szólója után kecsesen meghajolt, és várakozóan nézett rám: én mosolyogva megtapsoltam. (Igaz, ami igaz, nem lépte ki a 4 negyedet, de hát az ember nem szidhatja le a saját teáskannáját, főleg nem az első táncbemutatóján.)

Másnap elmentünk a versenyre. Az éles szemű zsűri sajnos azonnal kiszúrta a lépéshibát, így nem nyertük meg a versenyt.

Hiába: a 4 negyed az 4 negyed.

Én viszonylag hamar túltettem magam a dolgon, de a kannácska még napokig emésztette magát. Esténként fel-fel ébredtem a konyhából behallatszó pityergésére. De nem adta fel a küzdelmet: tegnap beiratkozott egy tánciskolába. És talán majd a következő versenyen . . .

Ma reggel elmentünk megnézni a verseny győztesét, a viaszbábut. Én mondom, tökéletes munka: mintha élő ember lenne.

Mintha.

No, ennyit a reklámügynökségbeli irodalmárkodásról. Ugyanis később – kétszer is - eljöttem az ügynökségtől: első alkalommal azért, mert "meg akartam valósítani önmagam", a második alkalommal (ugyanis egy idő után visszakértem magam ugyanahhoz a céghez) pedig azért jöttem el, mert megváltak tőlem (már nem ment olyan jól a cégnek anyagilag, mint korábban).

Egy kicsit bővebben: már 2-3 éve dolgoztam az ügynökségen, amikor azt éreztem, hogy "nem ezért jöttem ide". Én szövegíró szerettem volna lenni, ehelyett account menedzser (kezdetben account asszisztens) voltam, vagyis én közvetítettem az ügyfelek egy része és a cégünk munkatársai között. A főnököm (Duba Gábor) becsületére legyen mondva, ő már a legelején megmondta, hogy egyrészt kreatív munkatársat nem keresnek, mert az már van (én azt feleltem, hogy bármilyen állás megfelel, csak reklámcégnél dolgozhassak), másrészt a reklám inkább ipar, és nem művészet.

Engem bántott az, hogy ha kitaláltam egy rendezvénynevet, vagy megírtam egy telefonkártya-szöveget, akkor sehová nem került olyan felirat, hogy "írta Dávid Attila", hanem vagy nem lett sehogy feltüntetve a szerző, vagy a "Cre-Action Kft." (ma már Crea) szerepelt.

Egyetlen volt kollégámnak van - még mindig - olyan szerencséje, hogy saját neve alatt jelennek meg a Crea égisze alatt készült művei: Tabák Miklós grafikus készíti az Ulpius Ház Könyvkiadó könyvborítóinak egy részét, és az egyik belső oldalon bizony feltüntetik: "Borító: Tabák Miklós". Na, valami ilyesmit szerettem volna én is . . .

Szóval, már 2-3 éve dolgoztam az ügynökségnél, amikor úgy éreztem, hogy változtatnom kell, csak nem tudtam mit és hogyan. Valami más pályát akartam befutni. Elmentem egy pályaválasztási tanácsadóhoz, valamint a Grafológia Intézetbe, sőt, még a Fővárosi Pályaválasztási Intézetbe is (kb. 28-29 éves fejjel).

- A pályaválasztási tanácsadó személyes beszélgetések, valamint tesztek elvégeztetése után azt írta (még ma is meg van a papír), hogy valami olyan tevékenységet kellene végeznem, ami bizonyos keretek közt ugyan, de gondolati szabadságot ad, egy szervezethez lazán kapcsolódva. (A tanácsadó unszolásomra azt mondta, hogy például "külsős újságíró", de ezt nem írta bele a jellemzésbe.)

- A Grafológia Intézet íráselemzése (még ez is meg van) pedig azt tartalmazta, amit hallani akartam: javasolt munkakörök: forgatókönyvíró, filmrendező, újságíró stb.

- A Fővárosi Pályaválasztási Intézetben pedig egy fél éven keresztül teszteket végeztettek velem, végül azt javasolták, hogy legyek könyvtáros vagy fordító. (Az elemzésüket nem akarták leírni, pedig jó lenne, ha meglenne ez is. Még lehet, hogy egyszer újra megkeresem az Intézetnél Urbán Szabolcsot - ha jól emlékszem, ez volt az adott pszichológus neve - és megkérem, hogy keresse elő az anyagomat, feltéve, hogy még meg van nekik.)

Amikor éppen a Pályaválasztási Intézetet nyaggattam, akkoriban jelent meg a cégcsoportunknál PR menedzserként Rácz Zsuzsa, és az ő jóvoltából ekkor jelentek meg a műveim (nem nagyon merek "verset" mondani) a cégcsoport intranetes lapjában. Ekkor éreztem úgy, hogy megindulok a siker felé vezető úton. Azonban Zsuzsa nem sokkal később elkerült tőlünk, az intranetes cégújságban pedig megszűnt a versközlő rovat.

Innentől kezdve 1-1,5 évig - még a Cre-Action-nál dolgozva - már arra készültem, hogy hazajövök Kalocsára, és innen hódítom meg a világot.

Hát, egyelőre nem sikerült . . .

5.

Elérkeztünk az utóbbi 1-2 évhez: mostanában „rákaptam” arra, hogy különböző irodalmi pályázatokon vegyek részt. Gyűjtöm az aktuális pályázatokat, és a nekem tetszőeket (főként a nevezési díj nélküli, e-mail-en is beküldhető mese-, vers-, novella-, szinopszis- stb. pályázatokat)  leadási határidő szerint sorrendbe rakva felteszem a weblapomra: a www.davidattila.eoldal.hu oldalra, ahol – a saját megjelent írásaim mellett – ezeket is megnézheti a nagyérdemű. Hátha valaki másnak is megjön a kedve a pályázatokon való részvételhez.

Egyébként az irodalmi pályázatok közül nekem eddig 1 db lett "eredményes": 2008. tavaszán megosztott második helyezett lettem az ELTE Füvészkertjének - cseresznyevirágzás alkalmából kiírt - haiku-pályázatán. Igaz, csak huszonvalahányan indultak, szóval nem volt nagy konkurencia.

Kaptam egy szép oklevelet és egy egyéves időtartamra  szóló ingyenes belépőt a botanikus kertbe.

Nagyon örültem ennek a helyezésnek, annak ellenére, hogy e versemet nem igazán tartom kiemelkedően jónak: szerintem csak annyi az érdeme, hogy a témája akkor éppen aktuális volt, és a szerkezete megfelel a haiku szabályainak; ezen felül semmi "plusz" nincs benne . . .

Íme:

 

TAVASZI KÁPRÁZAT

Kései hó? Nem!

A virágszirom pereg

lassan a fáról.

 

(Ez a vers nagyjából megfelel a haiku szabályainak:

·         háromsoros,

·         5-7-5 szótagból áll,

·         a témája a természetre való rácsodálkozás,

·         ráadásképp éppen passzolt a Füvészkert Sakura cseresznyevirágzás-ünnep alkalmából kiírt pályázathoz.)

 

Egy ismerősöm kérdezte, hogy sokat gondolkodtam-e ezen a versen, vagy egy pillanat műve volt. Nos, 2008 tavaszán éppen a kalocsai városi könyvtárba mentem internetezni (akkor még nem volt notebook-om és itthoni internet-elérésem - most már van). Leültem az egyik gép elé (ezek mind az ablakok előtt foglalnak helyet), és ahogy kinéztem az ablakon, egyszer csak azt látom, hogy esik a hó. Egy fél másodpercre nagyon elcsodálkoztam, hogy "tavasszal, hóesés?" aztán rájöttem, hogy amit látok, az nem hó, hanem a könyvtár melletti fák virágszirmainak hullása, ahogy a szél fújja őket.

Nagyon szép volt. Ezután interneteztem, hazamentem, tettem a dolgom, majd aznap éjszaka arra ébredtem, hogy "kikívánkozik belőlem" erről egy vers.

Villany fel, papír, ceruza elő, leírtam egy változatot. Visszafeküdtem. Félóra múlva újra felébredtem, mert eszembe jutott a leírt versnek egy jobb változata. Leírtam, visszafeküdtem.  Aztán újra meg újra ezt csináltam egész éjszaka, talán még másnap délelőtt is.  Végül a fent leírt forma lett a végső (lehet, hogy még meg van nekem az a papírlap, amit teleírtam a különféle próbálkozásokkal – ugyanarra a témára).

Szóval, így született a „Tavaszi káprázat”.

Az már csak a szerencsén múlott, hogy éppen volt egy olyan verspályázat, amire ezt beküldhettem.

2008 őszén aztán az egyik ismerősöm, Mihó Izabella  – aki mellékállásban a Kalocsán és környékén megjelenő BónuszPress nevű információs és hirdetési újságban rendszeresen publikál – elolvasta az eddigi műveimet, és felajánlotta, hogy néhányat megjelentet a lapjukban. Így aztán új megjelenési formához  jutottam: e sorok írásáig több, mint négy számban jelentem meg náluk. Most következzen egy rövidebb és egy hosszabb írásom, ami a BónuszPress-nek köszönhetően olvashattak több, mint tizenhatezren:

 

Beszél, beszéltet,

tereli a figyelmet

magáról magára.

 

Feladat elvégezve

Amikor először találkoztam a főszerkesztővel, hogy elmondjam neki néhány cikkötletemet és megkérdezzem, érdeklik-e, azt felelte, hogy jók, de ezeken felül lehet más téma is: mondjuk szépirodalom, például novella, például egy bűnügy.

Amikor legközelebb jártam a szerkesztőségben, éppen lapzártára készültek, úgyhogy épp csak egy percre néztem be a főszerkesztőhöz az egyik anyag kapcsán, azután már mentem is. Az előtérben dolgozó hölgyek vadul gépeltek, talán észre sem vették, hogy ott voltam.

Csak kint az utcán jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen pedáns ember vagyok, és - miután a véres kést bedobtam egy kukába - elővettem a jegyzetfüzetemet, és felütöttem az "Elvégzendő feladatok" oldalnál. A felsorolásból kihúztam a "bűnügy" szót, és megnéztem, hogy mi a következő. A "novella" volt. Szomorúan sóhajtottam fel, mert ez már sokkal nehezebb feladatnak ígérkezett.

 

Persze a BónuszPress-beli megjelenéseim mellett nem hanyagolom el az irodalmi pályázatokat sem: például a Vylyan Pincészet által 2008 végén kiírt „Írd velünk a hegy történetét!” című mondapályázatra – ahol egy meglévő monda alapján, annak szereplőit felhasználva kellett egy új mondát írni - az alábbi szöveget készítettem (amely ugyan nem nyert a pályázaton, de talán megjelenik a BónuszPress-ben):

 

A második próba

Nagyharsány falujában élt egy vén boszorkány, akinek volt egy csodaszép leánya, Harka. Ezt a leányt egyszer még az ördög is meg akarta kaparintani magának, de az öregasszony csalafintaságának hála, felsült.

Azonban az ördög nem adta fel: újra próbálkozott. Megint feljött a pokolból, és Harka anyját, a vén boszorkányt fenyegetéssel rávette, hogy még egy lehetőséget adjon neki: még egy próbát, amit ha kiáll, magával viheti a meseszép leányzót.

Az öregasszony gondolkodott erősen, milyen próbát találjon ki, amelyen az ördög elbukik megint. Egyszer már kiadta neki azt a feladatot, hogy estétől reggelig – kakaskukorékolásig – szántsa fel a Harsányi-hegy szikláit: akkor az ördög éjfélre elvégezte a munka felét, de pontban éjfélkor a boszorkány odalopózott a tyúkólhoz, elkezdett kukorékolni, mire a kakasok visszafeleltek neki. A nagy kukorékolást hallva az ördög akkor azt hitte, hogy már reggel van, és ő elvesztette a fogadást, így bosszúsan abbahagyva a munkát felénél, visszament a pokolba.

No, az öregasszony ugyanezt nem merte még egyszer megjátszani. Csak nézte a félig felszántott Harsányi-hegy szikláit, és gondolkodott erősen: mit találjon ki, hogy újra megmentse a szépséges Harkát az ördögtől. Egyszer csak kitűnő mentőötlete támadt, és gyorsan betipegett a kunyhójukba, hogy elővegye a kalendáriumot és leellenőrizze, tényleg jól emlékszik-e: napfogyatkozás lesz három nap múlva, pont délben. Jól emlékezett, valóban ezt jövendölte a kalendárium. No, ekkor a boszorkány hívatta az ördögöt, és kiadta a feladatot:

·         Ha három nap múlva idejössz, és reggeltől estig – sötétedésig – felszántod a Harsányi-hegy szikláinak második felét – ami az első próbán elmaradt - , akkor egye kánya, magaddal viheted Harkát.

Megörült az ördög, és három nap múlva, hajnalban – kakaskukorékolásra - megjelent óriási vasekéjével. Eléfogott egy macskát és egy kecskét (akárcsak az első próbán), és nekiállt felszántani a megmaradt sziklákat. Gyorsan haladt: még nem volt a nap teljesen az ég tetején, amikorra már majdnem teljesen végzett az ördög a szántással. Hanem egyszeriben sötétedni kezdett. Az ördög elámult, el nem tudta képzelni mi történt. Még gyorsabban kezdett el szántani, és már csak egyetlen egy szikla maradt hátra, amikor – ahogy a hold teljesen eltakarta a napot – hirtelen teljes sötétség lett. Ekkor az öregasszony messziről rárivallt az ördögre:

Vesztettél, takarodj!

Az ördög ekkor mérgében azonnal visszament a pokolba. Még szerencse, hogy rögtön eltűnt a földben, mert így már nem láthatta, hogy lassan újra kivilágosodik, és néhány perc múlva megint teljes fényével világít a déli nap.

Így menekült meg másodszor is Harka, a csodaszép leány.

 

Végezetül, összefoglalva: az én életemben az anyanyelv az önmegvalósítás eszközét jelenti. Ennek jegyében írtam ezt az áttekintést az Oktatási és Kulturális Minisztérium és az Anyanyelvápolók Szövetségének közös pályázatára „Az anyanyelv az (én) életemben” témában.

 

Dávid Attila

 

Cím: 6300 Kalocsa, Remete u. 10.

Tel.: 06-20-486-27-88

E-mail: david.attila@freemail.hu   

Honlap: www.davidattila.eoldal.hu

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.